Szigeteltem
Ha valaki nem volt ott a 2009-es Sziget Fesztivál utolsó napján, az ne nevezze magát se fesztiválozónak, se zeneszeretőnek. Amit utolsó napon az arcunkba kaptunk, arra nem készített fel semmi minket, és még csak nem is jelezte előre semmi. Igen, a Faith No More előadásáról beszélek, ami szerintem, bár nem voltam ott minden, az összes Szigetes koncert közül a legnagyobb volt, és ezalatt nem csak az idei rendezvényt értem, hanem visszamenőleg az összeset.
Természetesen nem csak ebből állt a nap, de nagyon nem érdemes másról beszélni. Reggel mikor felkeltem már eleve izgatott voltam, hiszen tudtam, hogy az egyik kedvenc zenekarom, akikről még egy fél éve az egész világ azt hitte, hogy sohasem állnak újra össze, fel fog lépni ma este. Ezt mondogattam magamban, szinte a mantrámmá vált. Elérkezett a délután és a mantrám megváltozott imígyen: Először Danko Jones, először Danko Jones. Aki nem ismerné ezt a nevet, annak elárulom, hogy a Kanadából származó zenekar frontembere, aki a névadó is egyben, a ma élő egyik legnagyobb Rock'n'Roll arc. Folyamatosan heccelte a közönséget, a zenésztársait, a technikusokat. Élvezet volt nézni és hallgatni amit csináltak. Ha valaki azt hinné, hogy a drogok, vagy az alkohol és elállatiasodás tesz rocksztárrá, az téved.
Ezután a koncert után elnéztem sört venni, illetve vetetni, mert ugyebár előző nap lopták el az összes pénzem, így tehát a Maximo Park előadásáról le is maradtam. Annyira nem sajnáltam, inkább lélekben készülődtem, és terveket szőttem, miképp fogok Faith No More elejére már az első sorokban lenni.
Elérkezett a nagyszínpad utolsó előtti koncertje, az USA-beli The Offspring, mindnyájunk tinédzserkori kedvencei. Körülbelül kilenc vagy nyolc évvel ezelőtt még megőrültem volna a koncertjükért, de ma már inkább csak szkeptikusan figyelem őket. Alig játszottak régi számokat, csak a slágerekre mentek rá és ráadásul még egy zongora is előkerült, egy punk-rock koncerten. Ettől függetlenül én már a játékidejük felétől próbáltam előrefurakodni, ami nem kis feladat volt, de mire ők végeztek én is az első sorba kerültem.
Feszült várakozás, izzó és szikrázó levegő jellemezte ezután a hangulatot. Következett az est fénypontja, az idei Sziget Fesztivál legnagyobb durranása, a Faith No More. Természetesen az újonnan szerzett dallal, a Reunited-dal kezdtek, ami után gyorsan belevágtak a legjobb lemezük első számába, a From out of Nowhere-be, amitől olyan vad tombolás kezdődött a közönség soraiban, amilyet még életemben nem láttam. Mindenki a toppon volt, ők is, mi is, semmi nem állhatott útjába a jó hangulatnak. Mike Patton mint egy elmebeteg énekelt a színpadon. Minden kétséget kizáróan, ő a ma élő egyik legjobb frontember. Ha kell őrült, ha kell szexi, ha kell nyugodt. Pofavágásaitól néha még nappal is megijednék, és mindig ott van az a tűz a szemében, ami miatt senki sem lehet biztos abban, hogy mit fog csinálni a következő másodpercben. Mielőtt valaki azt hinné, hogy elfogultan beszélek, az kérdezzen meg bárkit, aki ott volt. Ez nem csak az én véleményem, ez tény.
Minden azzal kezdődött, hogy kisebb összetűzésbe keveredett a hangmérnökökkel, ugyanis nem tetszett az effektpadjának hangja, ezért dühödten földhöz is vágta azt, amit persze később saját magának kellett vissza szerelnie egy másik szám alatt, majd egy feldobott piros bugyit a fejére húzva, egy biztonsági őr nyakában lovagolt be a középső fotós árokba, miközben a Midlife Crisist énekelte. Azonban itt még korántsem volt vége az őrületnek. Nem sokkal ezután az egyik kamerást támadta meg, aki nem nagyon tudott elmenekülni előle, a főattrakciót pedig egy szintén feldobott cipő fűzőjének egészben lenyelése érdekes hangokkal kísérve, majd visszaöklendezése és a közönségbe dobása jelentette. Akik ott voltak körülöttem, alig hittek a szemüknek. Lentről úgy tűnt, még a saját zenésztársai is döbbenten nézték, amit ez az elmebeteg zseni csinált. Az, hogy egy mikrofont is bedobott a közönségbe, vagy, hogy lejött az árokba és mindenáron magyarul akartatta elénekeltetni az egyik számuk szövegét, még egészen normális dolognak számított.
Emellé pedig azt kell, hogy mondjam, hogy Mike Pattonnak még ma is iszonyatosan jó hangja van. Elképesztő miket ki tud énekelni, és a másik másodpercben már sikítva/üvöltve/hörögve üvölti le a fejét az embernek. Nem is tudok annyit írni erről az élményről, hogy elég legyen. Én kötelezővé tettem volna azok számára, akik kicsit is zeneértőnek gondolják magukat, mert a vadállatias show mellett azt is el kell ismerni, hogy ezek a számok ma is hatással vannak az egész könnyű zenei életre, mindezt anélkül, hogy igazán rádiós népszerűséget értek volna el, az egy Commodores feldolgozás Easy-t kivéve. Egy kultikus zenekar újraéledésének lehettünk szemtanúi, egy szerintem kultikus koncerten. Már csak ezért is megérte elmennem Szigetre. Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy ezen a napon voltak legtöbben. Sem a Fat Boy Slim, sem a Prodigy, sem a Placebo nem tudta legyűrni ezt a zenekart, akármennyire angolok.
Remélem, jövőre is lesz valami hasonló kaliberű koncert, ami miatt érdemes felkerekedni és egy hétre kiköltözni a sárba, és mocsokba, hogy aztán ilyen gyöngyszemeket találjunk.
