A tragédia krónikáinak margójára

szerző: Pauli-Csap Kinga | 2009. december 08. 12:50:08

Azon a csütörtökön gyász és döbbenet költözött sokunk szívébe. Egy fiú meghalt, hárman megsebesültek, többek élete veszélyben volt. Kevés olyan emberrel találkozni, akit ne sokkoltak volna történtek, függetlenül attól, hogy közvetlen veszélyben forgott volna a saját, vagy szerette élete, nem is beszélve az áldozatokról. Hogy megtudjuk, hogyan lehet egy ilyen tragédiával megbirkózni, megkerestük Pásztor Attilát, a BMRFK pszichológusát, a KÖSZI-s pszichológiai tanácsadásokat is tartó Khairosz Alapítvány vezetője.

Mi vezethetett oda, hogy egy ilyen borzalom megtörténjen?

Ha a globális struktúrát vizsgáljuk - akár társadalmi, akár egyetemi szinten - azt tapasztalhatjuk, hogy a közösség elveszíti az egyének feletti kontrolt. Ez vezethet oda, hogy kialakul ez az individuális sokrétűség, ami magában hordozza egy ilyen jelenség felszínre törését, mert amíg az ilyen eseményeket egy normál közösségi csoportfolyamat alatt könnyedén szabályozni lehet, addig ezek féken tartása nem okoz gondot. De a társadalmi folyamatok inkább az elidegenedés irányába hatnak, azaz sokkal személytelenebbé, kevésbé törődővé válnak az egymás közötti kapcsolatok. A csoporttagok nem érzik, hogy joguk van a másikkal szemben való fellépésre, a többiek viselkedésének befolyásolására, vagy arra, hogy bármely más cselekedetéért kérdőre vonják társaikat. Amik korábban normálisan működtek egy csoportnorma referencia szinten keresztül, azok áttevődnek egy szakma, a pszichiátria, vagy a pszichológia felelőségévé, a normalitás megítélésén keresztül, és ezzel egyre nehezebben fognak megküzdeni ezek a szakmák.

Hogy lehet egy ilyen tragédiát túlélni személyi, és intézményi szinten?

Szerencsére az ember nagy túlélő, mivel az evolúció során mindig a túlélésre kellett törekednie. A lelki túlélési módja ennek a jelenségnek pedig az, hogy beszélni kell róla kisebb, nagyobb csoportokat alkotva, egy olyan környezetben, ahol fontos, hogy ne történjenek túlreagálások az egyén szintjén. Ez azt jelenti, el kell kerülni azt, hogy kialakuljon egy felfokozott védekező reakció, ami a későbbiekben azt eredményezheti, hogy az egyén félni fog ilyen közösségi helyekre menni, és ezzel a félelmével bezárkózik az otthonába. Nem szabad, hogy elbújjon, izolálódjon a delikvens, mert akkor ezekkel a gondokkal egyedül marad. Inkább egyfajta aktív megküzdési stratégiát kell kialakítani, a környezettel, és a bennünk lévő érzésekkel szemben, mintsem, hogy elfojtsuk érzéseinket.

Kik és hogyan érintettek egy ilyen szituációban?

Három réteggel kell számolnunk, akik megélik a kiszolgáltatottságot egy ilyen esemény kapcsán. Az első réteg, akit közvetlenül ér egy ilyen támadás, a második, akit ténylegesen érhet, de kisebb a valószínűsége, a harmadik pedig a hozzátartozók csoportja. Bennük alakul ki a legnagyobb tehetetlenség érzet, mert ők tudják ezeket a folyamatokat legkevésbé kontrollálni, így csak az a lehetőségük marad, hogy megtiltják a szerettüknek például, hogy órára járjon stb. Őket passzív résztvevőknek tekintjük, akikben ugyanúgy kialakulhat félelem, szorongás, mint a másik két csoportban, az aktív résztvevőkben. Hasonlatos ez a helyzet a missziót teljesítő katonák, és családjuk esetéhez, ahol az otthon maradók sokkal nagyobb stressznek élik meg a küldetést, mint aki ténylegesen kint van, mert ők nem látják a történéseket, és állandó bizonytalanságban élnek. Fontos tehát, hogy ők se terheljék az elvárásaikkal az amúgy is traumát átélt személyeket, inkább segítsenek nekik azzal, hogy meghallgatják őket.

Intézményi szinten mit lehet, illetve kell tenni?

Elsődlegesen a biztonság technikai kérdésekkel kell foglalkozni, és ezt a biztonságtechnikai szakmáknak kell megoldaniuk, de tudva levő, hogy minden rendszer kijátszható. A közösségek együttes élményeiben nagyobb szerepet kell betölteni, alulról építkező közösségi fejlődésnek kell utat engedni. Úgy gondolom az osztott képzések a belső rivalizációs hatásokat felerősítették a felsőoktatási rendszerben, mert nincsenek meg azok a közösségek, amik eddig megvoltak. Mindenki a saját érdekeit hajtja, előfordulhat, hogy a hallgató harmadéven nem adja oda társának a jegyzeteit, annak reményében, hogy így nagyobb eséllyel kerül be Master képzésbe, mint a társa. Ez kétséget kizáróan nagyon bomlasztja a közösséget. De már az első évfolyamokon tapasztalható, hogy nem nyílnak meg azok a csatornák, amelyek korábban teljesen maguktól értetődőek voltak, mint hogy a hallgatók felosztották maguk között, hogy ki, hol, mit jegyzetel, vagy hasonlók. Maximum 2-3 fős csoportok alakulnak ki, ha mégis van nagyobb közösség, ott is klikkesedés tapasztalható.

Mikor lehet biztonságérzetünk?

Az embernek biztonság élménye a családhoz kapcsolódik, ahhoz az érzéshez, amit ő, mint biztonság ott megszerzett. Ha ezt a gondolatmenetet követjük, akkor azt mondhatjuk, hogy egy biztonságtechnikai felszereltséggel nem, de családias légkörrel rendelkező intézmény nagyobb biztonságérzetet nyújthat, mint egy gigantikus intézményi rendszer, ahol magas színvonalú biztonság technikai eszközök vannak, de kicsi az érzelmi befogadó, óvó, támogató miliő. Ezek a rendszerek kettős hatásúak, hiszen egyik nézet szerint megnyugodhatok, hiszen egy áthatolhatatlan rendszer vigyáz rám, a másik pedig az, ha az egyén azt gondolja, hogy itt biztos valami nagy baj van, ha ilyen óvintézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy ne történjen semmi bajom. Ha valaki alapszemléletében pozitív beállítottságú, akkor az első szemléletet fogja felvenni, de ha negatív, akkor az utóbbit fogja magáévá tenni.

A termet, ahol a borzalom történt lezárják. Ezt jó vagy rossz ötletnek tartja?

Sokat gondolkodtam, mi lenne a terem legjobb sorsa. Nem szabad elfelejtenünk, hogy szörnyű dolgokat kellett ezeknek a hallgatóknak ott átélniük, ugyanakkor mindenki más is, aki belép oda, megpróbálja elképzelni, hogy mi is történhetett, mivel ezek a részletek előbb vagy utóbb napvilágra fognak kerülni. Így azt gondolom ez egy jó döntés volt, mivel ezektől az érzésektől megkímélik a hallgatókat, és a dolgozókat, hiszen éppen elég más jellegű stresszel kell megbirkózniuk a jelen körülmények között.

Hogyan tudunk segíteni, megelőzni?

Az ilyen embereken professzionális szakmabeli kollegák tudnak segíteni. A megelőzést tekintve az ember előre okos sajnos nem lehet. Fontos, hogy megelőzzük a kirekesztettséget, hogy ne fordulhasson elő, hogy valakinek már csak a végső megtorló agresszió maradjon eszközéül, hogy bizonyítsa a létezését. A jelenkor társadalmi jelenségként kezeli a kirekesztettséget, a másságot, az előítéleteket, és az ezzel kapcsolatos stigmatizációt. Ez sajnálatos, és azt, hogyan tud ezzel az emberiség megküzdeni, nehéz lenne megjósolni.

Milyen jelekből fedezhetjük fel, hogy magunknak, vagy valakinek a környezetünkből mentális problémái vannak?

A lelki problémáktól való szenvedés két tényezőn múlik, az egyik az, hogy az embernek, akinek ez az életében megjelenik, önmagában a probléma jelent-e belső szenvedést, ami miatt kialakul benne egy feszültség, szorongás, és ha érzi, hogy szorong, akkor van-e ezzel kapcsolatos belátási képessége, hogy ez a szorongás azért van, mert az érzéseivel, viselkedésével kapcsolatban valami nincs harmóniában. Ha felismerte ezt a helyzetet, elképzelhető, hogy fontolóra veszi, hogy szakemberhez forduljon segítségért. A másik esetben az egyén ezt a problémát nem érzékeli, viszont a környezete annál inkább „szenved" tőle. Ebben az esetben a környezet sarkalja arra, hogy keressen segítséget. A második eset a nehezebb, mert sokszor hiányzik belőle a személyes együttműködés, a személyes motiváció, ami a gyógyulás érdekében felhasználható, mint a személy saját erőforrása. És van egy harmadik eset, amikor valakiben olyan mértékűek ezek a feszültségek, és traumák, hogy a delikvens tudomást sem tud venni róluk, sürgősségi ellátásra van szüksége.

Az öngyógyítás hasznos lehet?

Addig hasznos, ameddig nem egy titkolt betegséggel állunk szemben, ugyanis mihelyt valaki titkolni kényszerül a problémáját, az rosszútra terelheti a folyamatokat. Ha valaki például képes megosztani akár barátokkal, családjával gondját, és tőlük kap egy olyan könyvet, ami segítheti őt, a helyes módszert alkalmazva a probléma megoldásában addig járható ez az út. Fontos azonban hogy ez megfelelő szerzőtől, a megfelelő módszer, a megfelelő könyv legyen, mert a hibás módszer olyan fajta elbizonytalanodáshoz vezet, amikor az ember önértékelése, konfliktuskezelő készsége valamilyen szempontrendszer mentén kezd csődöt mondani. Rendkívül ki vagyunk ilyenkor éhezve arra, hogy valamilyen segítséget kapjunk, ami pótolja azt a hiányzó működést, amit nem tudunk megtenni, és ilyenkor minden gyógyír lehet. Ha ez nem a megfelelő szakmai közegből jön, akkor könnyen félreviszi a személyiség fejlődését. Nem véletlen például, hogy akik szektáknak lesznek a tagjai, azok mind egy ilyen krízist élnek meg az életükben, és ekkor válnak elkötelezetté ezzel a csoporttal szemben.  Szakmai segítség mellett is lehetőség nyílik a probléma kezelésére, és szem előtt tartják azt az idő intervallumot, ameddig szüksége van valakinek erre a segítségre, és utána az önállóság irányába ható támogató folyamatokat indítják el a szakemberek, ahol nem kötik meg a személyt, mint a szekták esetében, ahol azt várják el, hogy eddig ők segítettek, most pedig a másik következik.

A kényszer gyógykezelés hatékony lehet?

A kényszerítés meggyorsíthatja a belátási folyamatokat, például, ha valakinek olyan típusú alkohol problémája van, ahol már nincsen más eszköz csak a fenyegetés (vagy egy ultimátum, például a családtól, akkor jó, hogy vannak ezek a kényszerek, nem beszélve arról, amikor valaki bűncselekményt követ el. De kényszer hatására kialakulhatnak felvett, leplező, defenzív viselkedések is, amelyek imitálják annak a változásnak a megtörténtét, amit elvárnak, de valójában a személyiség mélyebb rétegeiben nem történik változás. Például alkohol fogyasztók esetében a személy időlegesen nem fogyaszt alkoholt, de ezt nem azért teszi, mert többé nem is akar, hanem azért mert ő akarja szabályozni, de eldönti, hogy a későbbiekben majd bepótolja, a többszörösét fogja elfogyasztani. Ez egy átmeneti állapot-kontroll, a letelt idő múltán újra fogyasztani kezd, a negatív visszacsapási effektus után. Egy ilyen személy esetében nem azt kell eldöntenie, hogy soha többé nem nyúl alkoholhoz, mert ennek a gondolatnak az átívelése nagyon nehéz, csak arra kell törekednie, hogy minden nap elején eldöntse, ma nem néz a pohár fenekére. Így kisebb lépésekkel hatékonyabban elérhetjük az elérhetetlennek tűnő, végső célt.

Hogyan definiálhatnánk a következő szavakat: gyász, stressz, sokk?

A gyász már stressz, de a stressz nem biztos, hogy gyász. Viszont mindkettő érzés egy belső kellemetlen állapotot tükröz, ami a személy gondolatait, érzéseit, viselkedését jelentősen megterheli. Stresszt általános esetben például akkor érzünk, ha nem áll elég idő rendelkezésünkre, valamilyen feladat megoldására. De mindenképpen el kell mondani, hogy stressz mind a testi, mind a lelki szervezetet megterheli, és okvetlenül fontos, hogy egy nyugalmi fázis kövesse, ahhoz, hogy a szervezet kipihenten készülhessen fel a következő hullám elviselésére. A gyász után ugyanúgy szükséges persze a nyugalom. A megfelelő meküzdési folyamatokat, azokat az érzelmi, racionális cselekvési folyamatokat ki kell alakítani mindkettő esetében, amik lehetőséget nyújtanak a pihenéshez. Ezzel elkerülhető egy fennmaradó készenléti állapot, ami a legemésztőbb a szervezet számára. A stressz nem más, minthogy a szervezet állandóan fenntart egy olyan válaszreakció készenlétet, ami abból adódik, hogy a szervezetet valami hírtelen inger fogja érni, amire neki cselekednie kell. Evolúciós szempontból ez egy előnyös, és pozitív jel, de meg kell mondjam, hogy alapjában az ember negatív determináltsággal rendelkezik, így mindig a legrosszabbra készülünk fel. Az már egy pozitív gondolati átfordítás, hogy gondoljunk a jóra, hisz az evolúcióban a fennmaradásunkat az teremtette meg, hogy mindig a rosszra készültünk fel. Éppen ezért a stressznek evolúciós szempontból rendkívüli jelentősége van, de a mostani mindennapjaink során, a visszacsapásokon keresztül sajnos rengeteg betegség kiindulási alapját képezi. Bizonyított tény ugyanis, hogy a daganatos megbetegedésben szenvedő személyek 75% a betegséget megelőző évben rendkívül nagy stresszt szenvedett el, akár munkahelyi, akár egzisztenciális szempontból.

Normálisnak tekinthető, ha azt gondoljuk, már túl vagyunk a gyász, vagy stressz időszakán, de az mégis visszatér az életünkbe?

Ha egy veszteséget nem úgy dolgozunk fel az életünkben, hogy azt érzelmileg letisztultan egy megfelelő helyre tesszük a lelkünkben, akkor, ha egy másik élethelyzetben egy jelentős másik személyhez kapcsolódó veszteség ér bennünket, akkor újraéledhetnek ezek a veszteségek, és összeadódva, egy nagyobb problémát indukálnak. Ha ilyen élethelyzetbe kerülünk, érdemes pszichológust felkeresnünk a problémánkkal, ugyanis ők vértezettebben tudnak segíteni ebben a szituációban, mint egy rokon, vagy barát, akivel elbeszélgetünk. Természetesen, ha velük orvosolható a probléma, akkor nem szükséges a szakember igénybevétele.

Mennyi idő alatt lehet feldolgozni egy ilyen eseményt?

Az, hogy túltegyük magunkat egy adott érzésen mit jelent? Azt jelenti, hogy félelem, feszültség, és belső rossz érzések nélkül tudunk róla beszélni, és tudunk gondolni rá. Azt gondolom ez néhány hónap múlva már kivitelezhető, megoldható lesz, de nem biztos, hogy azt fogja jelenteni, hogy túl vagyunk rajta. Mert lesznek évfordulók, amik mindig újra élesztik az eseményeket, ezeken keresztül pedig újra fogjuk őket élni, ezért úgy vélem ez több szakaszú folyamat lesz, és az események, amelyek az évfolyamhoz, az érintettekhez köthetők (mint a diplomaosztó) nem vonhatóak ki teljesen az egykori események hatása alól. Ha semmi egyéb zavaró körülmény nem fog történni, azt gondolom egy-másfél év fog kelleni a történtek feldolgozásához.

Hogyan éreztethetjük az együttérzésünket?

Hogy lehet beszélni egy tragédiáról? Hogy lehet akkor beszélni, amikor a társadalmunkban már ciki gyászruhát húzni, mert a másik fél nem tudja, hogy ténylegesen meghalt-e valakije, vagy ha meghalt, akkor meg mit, hogy is kellene mondania, azon túl, hogy részvétem? Nem tudjuk, hogy a gyász mértéke mekkora, az elhunytról miképpen beszélhetünk, mennyire tartozik ránk. Elvesztek azok a rituálék ebben a mostani társadalmi értékrendszerben, amik egy kisközösség elemi részét képezték. Jó azt látni, hogy ilyen nagy közös együttességek jelennek meg az egyetemen belül, hogy közös búcsúztatóval, gyertyagyújtással emlékeznek a történtekre. Ennek hatalmas szerepe van, hiszen így közösen tanulunk meg erről beszélni, kezelni az ügyet. Mert akik ott vannak, azért mennek el, mert számukra fontos, és erről lehet, és kell is beszélni, és a későbbiek során is mi tanítjuk meg magunkat, hogy erről hogy lehet egymás közt beszélni, és hogyan kell viselkednünk. A történtek jól példázzák, hogy létezik még összefogás, és ahogy a város és az egyetem polgárai viseltetnek a sajnálatos esettel kapcsolatban az az egész világ számára példaértékű lehet.